| |
Kisgyőr története
TARTALOM
FÖLDRAJZI KÖRNYEZET
Kisgyőr Község Miskolctól délnyugatra, a Bükk-hegység egyik
völgykatlanában fekszik. A Miskolc Kisgyőr közötti távolság műúton 20 km, de
légvonalban csak felényi. A községet észak és nyugat felől a Bükk hat-hétszáz
méter magas nyulványai, dél és kelet felől alacsonyabb csucsok és dombok veszik
körül.
A 720 méter magas Kőlyuk-Galya tulső oldalán van Bükkszentkereszt.
A hegyoldalakat mindenfelé erdő bortja. A déli lejtőkön tölgyesek, az északi
oldalakon inkább a bükk és gyertyán az uralkodó.
A mészkőhegyek tetején a som, csipke, kökénybokrok vegetálnak vegyesen a sötétlombú
fenyvesekkel. A lankás legelőkön terebélyes tölgyfák állnak évszázadok óta a
múlt örökségeként.
A községet övező hegyek déli lejtőin szőlőskertek vannak sokféle gyümölcsfával
keveredve. Tavasszal a fehér virágfürtök milliói óriási menyasszonyi koszorúként
szegélyezik a községet. Ez csodálatos látványt nyújt tavasszal, de az ősz is
festői, amikor a különböző fajta fák és bokrok lombja az októberi dércsípéstől
változatos szinekben pompázik a hegyoldalakon. Nagyon szép a téli hósapkás hegyek
látványa is.
A levegő tiszta, köd csak ritkán üli meg a tájat itt-ott a fagyzugos mélyedésekben.
A csapadék több mint az Alföldön, sajnos az ivóvíz mégis kevés. A csapadékviz
átszivárog a mészkőrétegen és a felszin alatt folytatja utját a völgy felé.
Kútfúrással megtalálni csak a Völgy utcán lehet.
A környező erdőkben bőven van vaddisznó, őz, szarvas, róka, nyúl, de még muflon
is akad. A madárvilág változatos egyedei találnak háboritatlan fészkelőhelyet
az erdőkben és a faluszéli csalitos helyeken.
Sem a községben, sem a környékén nincs ipari tevékenység. Nincs átvezető műút,
illetve átmenő forgalom. Ezért szinte zavartalan a magaslati zöld övezet ősi,
természetes állapota.
A magasabb hegyek kőzetanyaga - mint a Bükk-hegység általában - mészkő. Ilyen
az Elő-Galya, Nádastó-Galya, Kőlyuk-Galya, Üstök és a Bekény-hegy, stb. Ezekben
szemléletesen megfigyelhetők a karszt jelenségek, mint a tebrek (Lyukas-teber,
Hármas-teber) viznyelők, kisebb barlang nyilások, mésztufa képződmények és források.
Felnőtt és gyerek számára egyaránt érdekesek az olyan kövületek, amelyben tökéletesen
látszanak a megkövesedett tengeri élőlények maradványai pl. őskagylók.
Több kiemelkedés vulkáni működés eredményeként jött létre. Ezek kőzetanyaga
a viszonylag mállékonyabb riolittufa. Ilyen a Kerekhegy, a Nyirjes, a Kőporos,
a Melegbérc, a Halomvár.
A község két utját is ilyen vulkáni eredetű kőzet borítja, mint természetes
képződmény.
A nyitott szemmel járó tanulók - jutalom ötös reményében - vulkánikus eredetű
kövületet is gyűjtöttek már néhány darabot. Ezeknek csiga formája van. A földtörténeti
harmadkorban működő vulkánok folyékony lávája kitöltötte a csigaházat, aztán
kihült, megszilárdult. A csiga-
- 2 -
ház vékony rétege azonban elválasztotta azokat a kőzettömegtől. A lepusztulás
során ilyen alakban került a felszinre, illetve a vizfolyás útjába.
Akad levélnyomatot őrző kövület, de még megkövesedett taplógomba is.
A helyben talált és tananyaggal egyeztetett kövületek segitik a tanulók természettudományos
gondolkodásának fejlesztését.
A községben most nincs folyóvíz, de valamikor kellett lennie. Erre mutat a
község északnyugati szélein elterülő kavicsos lejtő. Itt ugyanis olyan változatos
szinű, gömbölyűre csiszolódott kövek vannak nagy mennyiségben, ami sem a község
sem a környező hegyek kőzetanyagára nem jellemző.
Csakis valamikori ősfolyó hozhatta ide. Nagyrészük un. kovakő, ami remekül szikrázik,
ha az ősember tüzgyújtási lehetőségét kell kipróbálni.
A község határában van egy ötven éve elhagyott palabánya.
Bejáratának természetes szemléltetésére kivánkozik a gyűrt palarétegek boltozatos
elhelyezkedése. Ebből a palabányából származik a lilafüredi Palotaszálló tetőzetét
borító pala. De ennél is jelentősebb volt országosan a palának oktatási célokra
való felhasználása.
Kisgyőr település formája szerint halmazfalu. Alaprajza szabálytalan, kissé
sugaras szerkezetű. Belső részében voltak eredetileg a lakóházak, külső részében
a szérüskertek, ahol az állatokat is tartották. Szabálytalanságának oka a terep
egyenetlenségéből következik. Középen a két irányból összefutó völgyek találkozásánál
kiszélesedő medence van. Mai nevén Szabadság-tér, az idősebbek köznyelvében
csak Korelás.
A szájhagyomány szerint, valamikori korela járvány idején, itt gyűjtötték össze
a halottakat és innen temették el.
Az eredeti település utcái ebből a mélyedésből indultak ki. A legrégebbi házak
a völgyekbe épültek, szorosan hozzásimulva a hegyoldalhoz. Ezek fölött 15-20
méternyi szintkülönbséggel épültek a következő házsorok. A felszabadulás óta
3-4 új utcasor épült a régi szérűskertek helyén egyenletesebb terepen.
A község közigazgatási területe a hozzácsatolt Mocsolyásteleppel együtt 3.682
hektár.
Népesége az l980. január 1. népszámlálás adatai szerint 1667 fő.
- 3 -
KÖZÉPKORI MÚLT
Kisgyőr helyén már a bronzkorban is település volt.
A Miskolci Herman Ottó Múzeum sok itt talált agyagedény leletet őriz.
Határában őskori földvárak nyomai láthatók. Ezek közül legismertebbek a Halomvár
és Leányvár. De ezekhez hasonló a többi is, a Hársasvár, a Majorvár és Kecskevár.
A földvárak általában magaslatra épültek.
A hegytetőn körül árokrendszer van. Az árkokban mindig üdezöld a fű, mert a
csapadékvíz összegyűlik benne. Az árkon belül kisebb vagy nagyobb udvar jellegű
sík terület van, majd középen egy kiemelkedő domb, aminek belseje kráter szerűen
üreges.
Kisgyőr neve is a gyűrű alakú földvárak nevéből származik. A honfoglalás korában
ehhez hasonló földvár volt Diósgyőrben is. Igy vele kapcsolatban, de megkülönböztetésül
kapta a nevét, mert míg Diósgyőrt Nagygyőrnek nevezték, ennek a községnek Kisgyőr
lett a neve. Igy Kisgyőr neve a Diósgyőréhez hasonló vagy ezzel megfelelő alakulást
mutat: Knysgewr, Kysgywr, Kysger, Kysgeor, Kysgyor, Kis Győr, Kisgyőr.
A falutól három kilóméternyi távolságra az egyik földvár közelében egy erdőborította
tájat Pusztafalunak neveznek, bár látszólag semmi nyoma, hogy ott falu lett
volna. Talán egy ásatás kideríthetné.
A honfoglaláskor Diósgyőr várát a környékbeli földekkel együtt az Árpád nemzetségéhez
tartozó Bors vezér apja Bunger kapta. Leszármazottai azonban Bors ispán és Iván
hűtlensége miatt elvesztették.
A tatárjárás után a szintén Árpád rokonságához tartozó Akcs nemzetségbeli Ernye
bán kapta, aki Diósgyőrt uradalmának központjává tette.
A régi földvár helyére kővárat épített IV. Béla kívánsága szerint.
Ebben az időben szerepel először oklevélben Kisgyőr, mint a disógyőri vár tartozéka.
Az Árpád ház kihalása utáni pártharcokban Ernye unokái csatlakoztak Kopasz nádorhoz
és Károly Róbert ellen lázadást szítottak. Károly Róbert legyőzte az egyesült
Bors- Aba- és Ákos nemzetségek seregét.
Ernye unokái vérpadra kerültek és birtokuk visszaszállt a király tulajdonába.
A XV.-XVI. században a mindenkori magyar király jegyajándékképpen adta a királynénak.
Ebben az időben a vár és a birtok a királyi várnagy felügyeletére volt bízva.
Kedvenc tartózkodási helye volt a felújított és királyi pompával berendezett
vár és vadászaktra alkalmas környéke I. Lajos királynak és utódainak, köztük
Hunyadi Mátyásnak is.
Az ország három részre szakadása idején a királyi kincstár vette kezelésbe.
A Habsburg királyok már nem törődtek vele, a várat nem gondozták, a birtokot
bérbe adták, elzálogosították. Az egymást követő zálogbirtokos családok mellett
bérlő volt az egri káptalan is. Kisgyőr népe akkor a kátalannak adózott: 300
Ft-ot fizetett, 25 öl fát hordott, bortizedet fizetett és minden gazda három
napot szolgált.
- 4 -
Eger ostromakor a török kirabolta és felgyújtotta. Majd az 1596-os mezőkeresztesi
csata, illetve Eger eleste után Kisgyőr is hódolásra kényszerült. Ezután 200
Ft adót fizetett és különbéle szolgáltatásokat teljesített a töröknek.
A protestáns zálogbirtokosok Enyingi Török-, Bedegi Nyári-, Hallerkői Haller-
és a Homonnai családok idején a Diósgyőri uradalom falvai protestánsokká lettek.
Az ország három részre szakadása után az Erdélyből kiindult függetlenségi harcok
idején rohamosan terjedt a reformáció. Érvényesült az elv, hogy akié a föld
azé a vallás. Kisgyőr református egyháza 1576-ban alakult és megmaradt az ellenreformáció
idején is. A jelenleg is fennálló templomát 1776-ban Mária Terézia idejében
építették, de hozzá a torony építését csak II. József engedélyezte.
A XVIII. sz.-ban a kamara a zálogbirtokosoktól visszaszerezte Diósgyőrt, s
mint uradalmi birtokra, Kisgyőrre is rátette a kezét. Ezután házi kezelésben
maradt a királyi uradalom megszünéséig.
Igy Kisgyőr népe a királyi kincstárnak adózott.
A kisgyőri földterület megoszlásánál az uradalom külön tartotta nyilván az
urbéres telkes jobbágyokat és zselléreket a majorsági telkesektől és zsellérektől.
"A majorsági telkesek, akik megukat nemeseknek nevezik," kitétel
szerepel az l848. utáni birtokperek aktáiban is. Az 1735. óta vezetett, illetve
meglévő egyházi anyakönyvben is nemes előnévvel vannak bejelölve egyes családok,
mint Ns Bihari, Ns Horváth, Ns Csenge, Ns Kun, Ns Lengyel, és Ns Fegyverneki
családok. Valószinű, hogy valamikor fegyveres szolgálataikért kaphatták meg
a majorsági földekből kihasított telket és jogot a megkülönböztető előnévre.
Az 1830-as évekből származó adókönyvben is szerepel Ns Bihari György hadnagy.
A Lengyel család nemesi levelét sok más régiséggel együtt vitték be a Herman
Ottó Múzeumba 10 évvel ezelőtt.
A Mária Terézia idején végrehajtott urbér rendezés során a kisgyőri földeket
a második osztályba sorolták. Eszerint állapították meg egy jobbágytelek illetőségét
1200 négyszögöles holdakban: 1 hold belsőség, 28 hold szántóföld, 12 hold rét
és a közös legelő és erdő használata.
Az l848. áprilisi törvények értelmében Magyarországon megszünt a jobbágyrendszer.
Kisgyőr lakossága azonban ezután még évtizedekig pereskedett a földesúri jogokat
gyakorló korona uradalommal, a volt jobbágyi és zsellérföldek, főleg pedig a
közös legelők és erdők elkülönítése miatt.
A birtok elkülönítési perben a Miskolci Királyi Törvényszék 1884. nov. 10-én
hozott itéletet. Az elkülönítést tagosítással kapcsolták össze.
A birtok megoszlást áttekinthetőbbé teszi a bírósági itéletekből származó kimutatás.
Eszerint Kisgyőrben a korábbi századokban kialakult jobbágy telek és zsellérházhelyek
száma a következő volt:
- 5 -
Urbéri telek 26 egész
154 urbéri zsellér /8/ 19 2/8
Majorsági telek 16 6/8
21 majorsági zsellér /8/ 2 5/8
ref. lelkész 1 egész
ref. tanító 4/8
ref. tanító 4/8
Összesen: 66 5/8 telek jog volt.
A közös legelő és erdő használatánál tehát megállaptották az összes telek illetőséget.
A zsellérek nyolcan alkottak egy jobbágy teleknyi illetőséget. A közös erdő
használati jogát egy telek után 5 holdban, a közös legelőt pedig 14 holdban
állaptotta meg a Királyi Törvényszék.
SZÁNTÓFÖLDI MŰVELÉS
A tagosításnál 1883-ban három nyomásban osztották fel a szántóföldeket. A kivételesekét
/pap, tanító, jegyző/ egy tagban mérték ki a faluhoz közel a Várerdő nevű dülőben.
Hogy az egyéni kedvezésnek még a látszata is elkerültessék, a község házainak
számozása szerint 100-as csoportosításban 4 db nyilcédulát készitettek és azt
nyomásonként huzták ki.
Igy a falutól távolodó sorrendben lettek egymásnak birtokszomszédai azok, akik
házszomszédok is voltak. A faluban akkor még nem voltak utcanevek, csak házszámok
400-on alul.
A családok száma természetesen sokkal több volt, mint a nyilvántartott jobbágytelek
száma. Már az 1848-as állapot szrinti kimutatásban is feltünő, hogy a 26 urbéres
jobbágytelek 78 személy, illetve család között oszlott meg. A századfordulón
jómódunak számított, akinek nyolcadrész /5 hold/ földje volt.
Az 1938-as összeírás szerint a 20-50 kat. holddal rendelkező családok száma
mindössze 9 volt. A házas zsellérek száma a tagosításnál 175 volt. Nekik egyvékás
/300 négyszögöl/ földet mértek. Az aprózódás azonban még a zselléreknél is megfigyelhető.
Sokan voltak, akik csak félvékásnyi földdel bírtak, vagy már annyival sem. A
volt zsellérek a kicsi földön aztán minden tenyérnyi helyet kihasználva termeltek
babot, borsót, káposztát, tököt, krumplit sőt még kendert is.
A dimbes-dombos szántóföldeken nagymértékű a talajerózió. A termőföld minőségét
a holdankénti aranykorona értéke fejezi ki. Ez a kisgyőri szántóföldeknél átlagosan
7 aranykorona.
A szűkös területű és gyenge minőségű szántóföldeken a parasztság elsősorban
önellátásra törekedett. Terményeiből kevés került piacra.
- 6 -
Eladásra csak a szőlőből, gyümölcsből, tejből és állatszaporulatból jutott.
A termények között legfontosabb gabonaféle volt a búza és a rozs. Érdekes, hogy
csak a rozsot nevezték gabonának. Kisebb mennyiségben termelték az árpát, zabot.
A múlt században még kölest is termeltek.
A kapás növények közül döntő volt a burgonya, bab, laposborsó, káposzta és kukorica.
Jó termésnek számított, ha az elvetett mag a négyszeresét vagy ötszörösét meghozta.
Házi feldolgozásra termelték a kendert.
A szántóföldet lóval, ökörrel, esetleg négyökörrel szántották. Vasélű faekét
használtak. A vetés kézzel történt, a magtakarás és porhanyítás tövisboronával
és höndörgővel. Századunkban már inkább vasfogú boronát használtak. Az aratást
kézierővel végezték. A gabonát a férfiak vágták, a markot /egy ölnyi levágott
gabona/ az asszonyok lányok szedték, esetleg kamaszodó legénykék, akik a kaszára
még gyengék lettek volna.
A munkanap látástól vakulásig tartott. Sőt, ha nagyon érett volt a búza, éjjel
holdfénynél is folytatták. Az éjjeli harmat akadályozta a szemek kipergését.
A levágás után a markot kettesével számitva kévébe köttötték és keresztbe rakták.
A kévekötéshez a kötelet helyben kellett készíteni a marokszedőnek egy maréknyi
búzaszálból. A keresztbe pontosan 18 kévét tettek. Aratás után a kévéket behordták
a szérüskertbe. Ilyenkor a szekeret két vendégoldallal megszélesítették, hogy
ráférjen a 4-5 kereszt, amennyit az igás jószág elbírt.
A cséplést kalákában végezték, vagy kézicséppel, vagy nyomtatással. Kézi cséplésre
elsősorban a rozs került. A rozsnak a szalmáját védték a töréstől, zúzástól,
mert abból készítették a tetőfedésre használt zsupot. A többi gaonafélénél inkább
a nyomtatást alkalmazták.
A felnyesett, tisztára söpört szérű közepébe cölöpöt vertek, azután körülrakták
kévével. A cölöphöz egy lovat kötöttek és körbe-körbe járatták. Ha a ló elfáradt,
vagy megszédült, kicserélték a párjával. Ez a munka a nagyobb szérükön hetekig
tartot, ha esett az eső, még tovább is. A cséplés elhúzódása miatt az egyházi
járandóságot is lehetett szalmás terménnyel teljesíteni. Az eklézsia 1735-ös
rendtartása ugyanis szigorúan előírja, hogy senki ne válogassa ki a leghitványabb
kévéket a párbér fizetés céljára, hanem olyat adjon, mint önmagának megtartott.
A nyomasztó földéhség némileg csökkent a felszabadulás utáni földreform során.
Mivel Kisgyőrben nem volt uradalom, a Harsány Kisgyőr közötti papi uradalmat
osztották fel az egymással versengő két falu igénylői között.
Ebből kaptak 220 kat. holdat a kisgyőriek a Bányatetőn.
A SZŐLŐ ÉS BORTERMELÉS
Az elmúlt századokban sok szőlőt termeltek a kisgyőriek. A déli fekvésű lejtők
kedveztek a szőlőtelepítésnek. Bortizedet fizettek az uradalomba, de még az
egyházi adóba, tanító béribe, nótárius béribe is szerepel a bor fizetési eszközként.
Mennyiségét a régi ürmérték szerint akó, icce, átlag mértékkel mérték.
- 7 -
A mai tényleges szőlőtermő terület a százévvel ezelőttinek alig a tized része
lehet.
Bámulatos annak a természet átalakító munkának a nyoma, amit az elmúlt századokban
végeztek a mészkőtörmelékes hegyoldalon a Rétmány nevű dűlőben. Egy-egy szőlősgazda
10-16 sor széles szőlőjében 5-6 háznagyságú kőcsomó található. Ezeket a szőlőművelés
során gyűjtötték össze a termőföldből. Egyik-másik kőcsomó tetején még ma is
kúszik a vadszőlő indája.
A múlt század vége felé az országosan pusztító filoxéra itt is kiölte a szőlőt
szinte az utolsó tőkéig. Az ujratelepítés lassan ment és csak kisebb területen.
A sok szőlőből sok bort préseltek. Tárolásához sok pincét ástak.
Az utóbbi években egész pincesort tártak fel az élelmes kisgyőri lakosok a Melegvölgy
oldalban. Csak találgatni lehet, hogy valamikori gazdáikat a tatár, a török
vagy a pestis pusztította-e el. A teraszosan települt házsorok alatt lépcsőzetesen
helyezkednek el a pincesorok.
Kisgyőr vizszegénységére és borgazdaságára utal a környéken ismert mondás, hogy
itt a vándor könnyebben kaphat egy pohár bort, mint egy pohár vizet.
A kisgyőri szőlősgazdáknak féléves kocsmáztatási joguk volt a feudális viszonyok
idején. Az 1884-es birtokrendezési per ítéletében ezt a Miskolci Királyi Törvényszék
elismerte és továbbra is meghagyta. Szent Mihály naptól Szent György napjáig
mérhették saját termésű borukat.
ERDŐ- ÉS LEGELŐGAZDÁLKODÁS
1884 - 1960
A birtokelkülönítési perben 1884-ben hozott itélet alapján a korábban közös
használatban lévő erdőt és legelőt három társulás tulajdonába adták.
Külön volt a közbirtokossági erdőtársulat, külön volt urbéres telkesek legelőtársulata
és a zsellérek legelőtársulata. A tulajdonosok joguk arányában élvezték a közös
birtok hasznát. A jogot örökölni, felosztani és eladni lehetett.
Az elkülönítésnél megállapították az egy teleknyi illetőséget.
A zsellérek nyolcan kapták egy jobbágytelek illetőségét. A közös erdőnél 5 holdat.
A tagosításnál egy tagban mérték ki, az Üstök-oldaltól a Szénégető-völgyig.
Az erdőbirtokosság az önmaguk közül választott elnökség igazgatásával közigazgatási
felügyelet mellett közösen használta az erdőt. Vágták, gyérítették és telepítették.
A kitermelhető fát a részesedési jog szerint osztották szét évenként. A fa egyrészét
árverésen értékesítették. A lehántott cserfa kérgét is eladták. Az adót a közpénztárból
fizették. Ez a gazdálkodási forma fennmaradt egészen 1961.-ig a termelőszövetkezet
megalakulásáig.
A közös legelő felosztásánál az egy telek utáni illetőséget a Miskolci Királyi
Törvényszék 14 holdban állapította meg. Igaz, hogy a kisgyőri lakosok 16 holdat
kértek, hivatkozván a legelők
- 8 -
gyenge minőségére, vízárkos és sziklás voltára. Számításuk szerint egy gazdálkodónak
legalább négy igavonó és egy legelőbeni állatra van szüksége. Nálunk pedig egy
hold legelő nem egy egész, csak 1/4 állat eltartására elegendő. A korona uradalom
képviselője indokaikat elismerte és a korábbi 8 hold helyett 14 holdat ajánlott
fel, amit a kisgyőri lakosok elfogadtak.
A közös legelőt két különálló tagban mérték ki a szántóföldeken túl, a falutól
ellenkező irányban. Külön a volt urbéres telkesbirtokosságét, az un. Lapos,
Kékmező, Csehbérc, Csehvölgy és Hársasbérc nevű őstölgyes erdős legelőn. Külön
a zsellérbirtokosságét a Halomvár erdőtől a Kiskútig terjedő Várvölgyet a környező
sziklás hegy- és domboldalakkal /kőporos, Nyirjes, Meszes és Pteterke-tető/
együtt.
A zsellérbirtokosság legelőjénél külön kikötés volt, hogy a legelő helyén található
kutak, kenderáztató-helyek, a kőbánya és néhány hold libalegelő a falu szélén
továbbra is maradjon meg az összes volt urbéres közös használatában.
Az 1938-as adatok szrint a telkes birtokosság 617, a zsellérbirtokosság 269
kat. hold közös legelőterülettel rendelkezett.
A legelőjoggal rendelkező telkesek és zsellérek a saját külön közgyűléseiken
közfelkiáltással és nyílt szavazással választották meg 6 tagú intéző bizottságaikat.
A bizottság élén állt a tiszteletdíjas elnök, pénztáros és jegyző. A vezetőség
feladata volt a legeltetés megszervezése, személyi és dologi feltételeinek biztosítása.
Mivel erdős legelőről van szó, a fával való gazdálkodás is hatáskörébe tartozott.
Kisgyőrben mindig nagy jelentősége volt az állattartásnak. Néhány adat az állattartásra
vonatkozóan:
év szarvasmarha sertés ló juh
1895 640 520 198 -
1935 576 498 128 1
1953 650 321 58 122
1960 719 388 83 272
A legelő ápolását /tövis és bokorírtás, vízmosások elgátolása, utak egyengetése,
stb./ közmunkában végezték a csordára hajtott jószágok arányában a gazdák.
A zselléreknél egy jog után egy tehenet vagy két borjút lehetett a csordára
hajtani. A telkeseknél 1/8 telek után járt egy jog, illetve egy szarvasmarha
legeltetési joga. Mivel a jogot örökölni, felosztani és eladni is lehetett,
volt akinek 2-3 joga is volt, másoknak csak 1/2 vagy 1/4 esetleg még kisebb
hányad.
Aki nem hajtott jószágot a legelőre, az a joga után kártérítési jutalékot kapott
a közpénztárból. A csordást közgyűlésen választották ki a jelentkezők közül.
A csordások a faluszéli szolgálati lakásban laktak és gondozták a társulat birkáját
is, ami napközben együtt járt a csordával. A hatalmas testű, villásszarvú, szennyesszürke
nyakú bikák gyakran okoztak riadalmat a csordahajtásnál.
- 9 -
A csordások bérét régebben természetben fizették az őrizendő állatok arányában.
Egy tehén után 1/2 vagy egy véka búzát, egy vacsorára való ennivalót /füstölt
húst/ fél kenyeret, és bocskorpánzt fizettek az állattartó gazdák.
A telkeseknél a tehéncsordán kívül volt még ökörgulya is, kisgulya is, ahol
a növendék jószágok legeltek. A gulyán lévő jószágok kéthetenként csak egyszer
jöttek be a legelőről, hogy gazdájuk megszemlélje és sót adjon nekik. Volt ménes,
disznókonda, kecskenyáj a felszabadulás után még birkanyáj is.
Az igavonó ökröket, lovakat csak akkor hajtották ki a legelőre, ha éppen nem
fogták igába, mert esős volt az idő vagy ünnapnap volt. Ezek a jószágok az erdőkincstártól
bérelt erdős legelőn voltak a Bodnárkut környékén. Sokan csak éjszakára hajtották
fel, míg a gazdájuk pihent. Ezeket általában szorosan őrizték a tulajdonosok.
Csodálatosképpen az egész falu felnőtt gazdálkodó lakosa ismerte egymás jószágát.
Becsületbeli kötelesség volt egymás jószágára vigyázni, a delelőben a vályut
vizzel megtölteni.
A lovak nyakára csengőt, az ökrökére inkább kolompot akasztottak, hogy könnyebb
legyen megtalálni az erdős legelőn. A tilosban legelő jószág gazdáját az erdőkincstár
szigorúan megbírságolta. Előfordult, hogy a jáger a tilosban legelő jószág farkát
levágta.
A sok jószágnak sok víz kellett, ezért a legelőn található kutakat gondozni
kellett. Ezek gémeskutak voltak. A nagy igénybevételtől gyakran kellett cserélni
a vályukat és itatóvedreket, de még a rovátékot és gémet is. Ezt a munkát az
ügyeskezű, faragáshoz értő gazdák ott helyben elvégezték. Munkájukért többnyire
a kút javításhoz kivágott fa maradékát kapták.
A közpénztár bevételi forrása volt a makkoltatás. Ez azt jelentette, hogy bizonyos
összeg lefizetése után bárki megkaphatta az egy napra és csak egy személyre
szóló bárcát, miszerint annyi makkot szedhettett a tölgyfák alól, amennyit csak
tudott. Hogy csalás ne legyen, azt a közösség kerülővel ellenőriztette. Volt
amikor makkos nyájat szerveztek. Termékeny években a makk jó bevételi forrása
volt a közpénztárnak és olcsó hizlalási lehetősége a lakosoknak.
Ugyancsak bevételt jelentett a fával való gazdálkodás is. Az évszázados tölgyfák
között évenként akadt villámsúlytotta, vihartépte, vagy kidőlt fa. Ezeket árverésen
adták el a többet igérőknek. A legeltetési társulatok is osztottak fajutalékot
a jogosok között arányosan. Az adót is a közpénztárból fizették. Az árkos, szakadékos
oldalakra akácfát telepítettek. Az akácosokat 10-15 évenként tarvágásra lehetett
bocsátani. Ilyenkor az igénylők között nyilhúzással osztották fel az egyes szakaszokat.
A bevétel egyrészét erdőtelepítésre fordították. A kőporos, omladékos, vékony
talajréteggel borított hegyoldalakat fenyővel, akáccal, nyírfával telepítették.
Igy vigyáztak az erdőre, mezőre és termőtalajra.
Az urbéres telkes birtokosság és zsellérbirtokosság vagyonát 1950. március
14-én a miskolci járási főjegyző (858-10/1950.sz.) rendelete alapján a Kisgyőr
község előljárósága zárolta. A zár alá vétel alapja a Földművelési Minisztérium
(75/950. III.16. 028/950. III.12.) rendelete volt.
A legelőtársulások által eddig végzett feladatok azonban a zárolással sem szüntek
meg. A feladatok megoldására a községek közigazgatásilag képtelenek voltak.
Ezért rövid időn belül
- 10 -
visszakerült a vagyon és a feladatok az összevont társulat kezébe. Igy 1950-től
az összevont legeltetési társulatok arányosan választott vezetősége Legeltetési
Bizottság néven tevékenykedett a községben. Ezután ez a szervezet végezte mindazt
a munkát, amit korábban a kétféle társulat végzett egészen a termelőszövetkezet
megalakulásáig 1961. január 1-ig. Ekkor a legeltetési társulat egész vagyonát
a feladatokkal együtt átvette a helyi termelőszövetkezet.
Ugyanakkor szünt meg az erdőbirtokossági társulat is. Igy jogutódja mindegyiknek
a termelőszövetkezet lett.
A FÖLDNÉLKÜLIEK ÉLETMÓDJA A FELSZABADULÁS ELŐTT
Az 1935-ös összeírás szerint a szabadforgalmi, illetve személyi tulajdonban
lévő szántó, szőlő, rét és kert formában művelt összes földterület 1610 kat.
holdat tett ki. Ez az aránytalan eloszlású, gyenge minőségű föld nem nyújtott
mindenkinek munkát és nem biztosított kenyeret. A 2-3 holddal rendelkező családoknak
is kiegészítő jövedelemre volt szüksége. Az anyakönyvek foglalkozási rovatában
igen gyakori a kapás, majd napszámos megjelölés. Kevés embernek jutott munka
a helybeli, módosabb parasztok gazdaságában. Sokan vállaltak mezőgazdasági munkát
az ország távolabbi vidékén. Elszegődtek summásnak, gazdasági cselédnek. Vannak,
akik Németországban is voltak summások. Sokan vállaltak aratást (kepét) a szomszéd
falvak gazdagabb parasztjainál is.
A kamaszodó fiúgyerekeket odaadták béresnek, a lányok közül sokan mentek házicselédnek
Miskolcra iparos, vagy tisztviselő családokhoz. Erről tanuskodnak a megőrzött
cselédkönyvek.
Voltak akik a miskolci emberpiacon a Földes Ferenc Gimnázium előtti téren ácsorogtak
napokig is munkaalkalomra várva. Megrázó élmény volt számomra, amit erről mesélt
a nagyapám.
A századforduló után egyre többen jutottak munkához a Diósgyőri Vasgyárban
is. Bejárni azonban csak gyalog lehetett egészen 1950-ig, amikor megindult a
buszjárat Miskolc és Kisgyőr között. A 20 km-es távolság miatt nem jártak haza
mindennap, hanem bent laktak a barakban. Tarisznyában vitték a krumplit, a szárított
lebbencstésztát és szalonnát. Ebből főzték maguknak az ételt a barak közös tűzhelyén.
A nyomasztó földhiányt természeti kincseivel enyhítette a környező erdőrengeteg.
Boldog ember volt az, aki az erdőkincstár területén kapott munkát. A koronauradalom
erdőgazdaságában mindig volt valamilyen munka: ölfavágás, bányafa termelés,
szénégetés, mészégetés, csemeteültetés és ápolás, stb.
Az erdészek jóindulatát gyakran kellett megvásárolni, borral, sonkával, ingyen
munkával, hogy a sok jelentkező közül kedvezően válasszanak.
A fakitermelés kézi erővel történt, és balesetveszélyes volt.
A kidöntött fákat lóval, ökörrel kellett lehúzgálni a meredek hegyoldalakról
egy rakodótérre.
A bányafa és vasuti talpfa (slippel) faragásához hozzáértő emberek kellettek.
Hatalmas plankácsukkal saját talpuk alatt faragták szögletesre a vastag szálfákat.
Az ilyen fákat általában télen vágták, amikor a fában minimális a nedvkeringés.
Szokás volt, hogy a nehéz munka után
- 11 -
a távolabbi hegyekből nem jöttek haza éjszakára, hanem fából, hóból kunyhót
eszkábáltak maguknak. Elejébe tüzet raktak a vacsora főzéshez és melegedéshez.
Pokróccal, lajbival
takarózva aludtak a csupasz földön. Sok favágó szerezett így halálos tüdőgyulladást
vagy éppen élete végéig elkísérő reumát.
A századforduló előtt foglalkoztak teknővájással is. A faszénégetéshez csak
néhány család munkájára volt szükség. A földdel letakart boksából a faszenet
a fuvarosok ritkaszövésű zsákba rakták és lovasszekérrel szállították az emődi
állaomásra vagy Miskolcra. A pakolás és szállítás közben kihullott szénportól
feketék voltak mint a festett ördögök.
A mészégetéshez helyben van a mészkő is a fa is. Ezt a munkát többnyire a bükkszentkereszti
szlovákok végezték, fuvarozását inkább a kisgyőriek. Igen jó kapcsolat alakult
ki a két falu lakói között.
A csemeteültetés és ápolás női munkának számított. Ugyancsak az erdőkincstárhoz
tartozott a már 50 éve leállított palabánya is. Irányítására a 20-as években
német szakembert hoztak, de a kétkezi munkát, a fuvarozást a helyi lakosok végezték.
Nagy kisértés volt a kisgyőriek számára mindig a bőséges vadállomány.
Az orrvadászat bocsánatos bűnnek számított a közvélemény előtt csakúgy, mint
a falopás. Még ma is előfordul.
A fizetéssel járó munkaalkalom biztosítása mellett az erdős hegyvidék lehetőséget
adott a gyűjtögetésre. Összegyűjtötték, a miskoli piacra vitték tavasztól őszig
a sokféle ehető gombát, a vadon termő málnát, szedret, szamócát, somot, csipkebogyót.
Gyűjtögették a teafüveket és eladták a vadvirágokat. Piacra vihető virág volt
a hóvirág, ibolya, gyöngyvirág, nefelejcs, kankalin, árvalányhaj, rezgő, margaréta.
A cserjék közül a hangafa, borostyán, télizöld és fenyőgally. Az erdőkincstár
azonban tiltotta a gyűjtögetést. A jáger igen nagy úr volt az erdőn. Gyakran
előfordult, hogy a vad gyümölcsöt, de még a vadvirágot is elvette az asszonyoktól
és összetaposta.
A tüzelésre való száraz gallyat a hátukon hordták az erdőről, de fizetni kellett
érte. A szájhagyomány megőrizte családunkban az egyik dédnagyapám esetét, aki
nagytermetű erős ember volt és mikor a hátán cipelt köteg fáért a jéger felírta,
leoldotta magáról a fát és felkötötte a jáger hátára azzal, hogy ha sajnálja,
hát vigye ő. A jáger persze meg sem bírta mozdítani, s ott kellett várnia amíg
ment valaki, hogy eloldozza a kötelet. Másik nagyapámat hasonló esetért a jáger
sörétes puskával lőtte meg. Élete végéig meglátszott a sörét fekete gömbje a
bőre alatt a nyakán és a vállán. A jágerok önkényeskedésére sok példa van. A
nyomorúság rákényszerítette az embereket, hogy kijátszák éberségét.
A faluszéli kőporos hegyoldalba egész barlangszerű mélyedést ástak a kőpor kaparásával.
A találékonyságnak és nyomorúságnak a mutatója, hogy a kikapart kőpor egyrészét
hátukon cipelve vitték eladni a városi házakhoz súrolópornak.
Voltak olyan asszonyok, akik liszttel, tojással nyerekedtek. A sályi molnároktól
megvettek egy hát lisztet, vagy az asszonyoktól a tojást.
A néhágy fillér, garas vagy forint árkülönbözetet családjukra költötték.
A századforduló idején a molnároktól vásárolt lisztből kenyeret sütöttek és
azt vitték a miskolci piacra eladni.
- 12 -
Gyalogosan vitték eladni az egy-két kosár gyümölcsöt, a tejet is. A kosarat
fehér hamvasba tették, úgy kötötték a hátukra. A Kisgyőr Miskolc közötti út
a hegyen keresztül 16-18 km, de ha
ezt gyalogosan 20-25 kg háti teherrel kell megtenni, rettenetesen hosszúnak
tűnik. Ahhoz, hogy a korai piacra, a gyári műszakkezdés előtt 5 órára beérjenek,
éjjel fél kettőkor kellett elindulni. A két és fél, háromórás gyaloglás esőben,
sárban, fagyban cipekedve a hegyes-völgyes úton. sötét éjszakában olyan embertelenül
nehéz volt, hogy számomra elviselhetetlennek tűnt. (Ez adta az indítékot a középiskola
elvégzéséhez.)
A batyuzó asszonyok csoportosan jártak a jól kitaposott 3-4 sávos ösvényen tavasztól
őszig mezitláb. Közben beszélgettek, panaszolták sorsukat.
A sötét éjszakában pontosan meg tudták becsülni az időt a csillagok járásáról
és a kakas kukorékolásáról. Ha délutánra hazaértek, főzni, mosni kellett, esetleg
batyut készíteni másnapra.
A sok cipekedéstől, gyalogolástól az asszonyok háta meggörbült, lábuk viszeressé
vált, elbütykösödött, nyakukat golyvásodás fenyegette.
Ökrös vagy lovas szekérrel csak a hónapos vásárokra jártak. Az állatszaporulatot
Miskolcra, Nyékre, Ónodba, Tiszapolgárra hajtották a vásárra.
Gondosan mérlegelték, hol érdemes eladni és hol vásárolni. A múlt században
még Nagyváradra is eljártak szarvasmarhát venni, kockáztatva ezzel a betyárok
támadását is.
HÁZIIPAR, HÁZIMUNKA
Fafaragás.
A fentiek között sokan voltak, akik értettek a fából készült szerszámok, használati
tárgyak készítéséhez. Csináltal csépet, gerebléyt, favillát, jármot, szekeret,
kasza-, kapa- és baltanyelet, sulykot, guzsalyt, eszvátát, mángorlót, asztalt,
lócát, kaput, az ujszülöttnek bölcsőt, az elhaltnak fejfát.
Ezeket a tárgyakat faragással díszítették. Jellemzőek a hosszú leveles indák
és tulipános minták. A kapufélfák különlegessége a kalapos emberfej formában
végződő oszlopfők. Az utóbbi évtizedekben ezek is elpusztultak, mutatóban is
alig van egy-kettő belőlük. Napjainkban a kapu és kerítés vasból, a fejfák drága
műkőből készülnek. A régi fejfákat a sírásók télen eltüzelik. A nagyobb vagy
tartós faeszközökre a dátumot, esetleg a gazdája nevét is belevésték. Helyben
készültek a szőlőtermeléssel kapcsolatos hordók, kádak prések is.
A fafaragás tudománya apáról fiúra szállt. Aki nem tudta megcsinálni, az megvette,
vagy ledolgozta az árát.
A kenderfeldolgozás.
Az alapanyag, a kender helyben termett. Alig 20 éve hagyták abba termesztését,
miután rájöttek, hogy a bolti vászon olcsóbb. A kendert kétszeri kinyűveléssel
(külön a virágost és magvast) szedték ki a földből.
Kévébe kötve áztatták a patakban 8-10 napig, hogy a víz el ne vigye, gallyat,
követ tettek rá. Aztán kiszárították, hazavitték és eltilolták (a rostot külön
választották a pozdorjától). Majd a malomba vitték töretni, aztán gerebenezték,
hogy a hosszú szálak elváljanak a csepütől.
Ezután már lehetett fonni a talpas guzsalyon, vagy a kerekes rokkán, kinek milyen
volt.
- 13 -
A fonalat a vetőasszony segítségével eszvátára húzták és keresztszálakkal beszőtték.
A kendervászonból lepedőt, hamvast, kenyereskendőt, sütőruhát és zsákot varrtak.
A fehérnemű anyagához a városban vásároltak pamutfonalat és abból szőtték.
Az ügyes kezű asszonyok színes fonallal kombinálva bonyolult virágmintát is
tudtak a sima vászonba beleszőni. A ládák és komód fiókok mélyén a nagymamák
nagyon szép darabokat őrizgetnek ezekből még ma is. Később varrták a mintákat.
Szines szőttesekből, varrottasokból készült a vőféjkendő, kérőkendő, a komatálhoz
és lakodalomba ajándékhordó kendő és az ünnepi asztalterítő.
Nagymosás
A kender- és gyolcsvászonból készült ruhadarabokat lugzókádba rakták, amit egy
háromlábú, kétágú székre helyeztek. A lugzókád alján lyuk volt, s ebbe szalmacsóvát
dugtak. A mosnivaló ruha tetejére egy hitványabb kendőbe tiszta fahamut tettek.
Ezután leglább egy fél napon keresztül félórás szünetekkel öntögették rá a forróvizet.
A víz átszivárgott a hamun és a kádban lévő ruhán, alul pedig lecsepegett a
szalmaszálakon. Másnap a kuthoz vitték a ruhát és 3-4 léből átmosták, mosószéken
nyeles sulyokkal paskolták. Száradás után mángorolták, hajtogatták és a ládafiába
rakták. Ilyen mosást havonta egyszer végeztek.
Kenyérsütés
Hetenként ismétlődő házimunka volt. Este párral, sósvízzel, kevés liszttel kovászt
készített a háziasszony a nagy sütőteknő féloldalában. A kovász reggelig kelt.
Reggel hozzárakta a többi lisztet és dagasztotta míg csak a padlás meg nem izzadt
(a gazdasszony homloka). Dagasztás után a tésztát 4-5 szakajtóba porciózta,
kendővel betakarta és újra kelesztette, amíg a boglyakemence jól átforrósodott.
Aztán kemencébe rakták kb. két óra hosszára, hogy megsüljön. A tészta morzsalékából
készült a cipó. Régen még gagancsot is sütöttek. Ez a kenyértésztából sodrással
készült vékony, de hajlított, kifli forma tészta volt, amit a kemence szájánál
sütöttek meg gyorsan a várakozó gyerekeknek. A megszelt kenyeret sásból vagy
szalmából készült kasban tartották, hogy óvják a macskától, egértől és a kiszáradástól.
Építkezés
A község jelenlegi házainak 80 %-át a felszabadulás óta építették vagy felújították.
Jellemző adat pl., hogy a felszabadulás előtt közvetlenül fapadlózatú lakása
csak a papnak, jegyzőnek, tanítónak, kereskedőnek és csendőrnek volt, ezenkívül
senki másnak. A házak helyi anyagból készültek (kő, fa, sár, zsup).
A tipikus parasztházba a bejárat a szabadkéményes, ablaknélküli pitaron át
vezetett. Az utca felé nyílt a nagyszoba, vagy nagyház három kicsi ablakkal,
a kert felé a kisszoba illetve kisház egy ablakkal.
A múlt században a buboskemence nemcsak kenyérsütésre, hanem fűtésre, világításra
is szolgált. A kemence szája akkor még a szobában volt (belőlfütős) és a parázsra
vasmacskát tettek a még lángoló fadarabok megtámasztására. Téli estéken annak
fényénél fontak, morzsoltak, beszélgettek az összegyűlt szomszédok. A belőlfűtős
kemencét modernizálták azzal, hogy a pitar felé fordították a száját és a füstjét.
A legutolsó belőlfűtős kemencét az első vilgáháború idején bontották le.
- 14 -
A búboskemencéhez kőből, sárból épült tűzhely (berakós masina sütővel) és kocik
volt építve.
Ez az együttes ugy jókora helyet elfoglalt a szobából.
A lakás hagyományos berendezése századunk első felében a következő volt: Az
ablak alatti sarokban derékszögre a karosláda és karoslóca, előtte asztal, középen
a két ablak között komód, mellette a sarokban sifon, a szoba hosszában kétoldalt
egy-egy ágy.
A sifon melletti magasravetett un. elsőágyat kimélték, szinte csak betegség
vagy szülés esetén használták. Az ágyak előtt két-két szék állt. Ha volt még
egy kis üres hely, oda a nagymama féle sötét szinű, tulipános ládát tették,
esetleg egy dikót. Alvásra igénybevették a kocikot, lócát is. A jószággal foglalkozó
férfiak télen az istállóban aludtak fapriccsen, szűrrel, pokróccal takaróztak.
Nyáron szinte az egész család kint aludt a szénapadláson. Ott kevesebb volt
a légy és a bolha.
Ha a család a nagyházban lakott, a kisházat kamrának használták. Gyakori volt,
hogy a kisházban az öregszülők, esetleg fiatal házasok laktak.
A pitarban is volt egy sárból, kőből épített tűzhely. Régen a füstös kémény
alatt, középen állt a négyszög alakú építmény, ahol szabad tűznél sütöttek,
főztek a cserép fazekakban, lábasokban. Századunkban ez a tűzhely a fal mellé
került, és zárt tűzhelyű, sütővel ellátott berakós masina lett. A régi fajta
tűzhelyet a pitar közepére csak lakodalom alkalmával rakták meg újra minden
alkalommal még az 1950-es években is. A fal mellett a pitarban is kocik volt
a kemence szája előtt. A pitar nyitott, kéményes részét elválasztó boltíves
falra fent egy hosszú deszkapolc volt erősítve, amely edények vagy ennivaló
tárolására szolgált. A tálakat, tányérokat a falra akasztották.
A házat évente egy-két alkalommal kivül-belül fehérre meszelték. A kocikot,
tűzhelyet sokkal gyakrabban. A fal alját feketére mázolták.
A ház földjét időnként törekes sárral egyenesre tapasztották és simára mázolták.
A mázoláshoz friss tehéntrágyával kevert sarat használtak, hogy törjön fel könnyen.
A háztetőt zsupfedél fedte, esetleg fazsindely. Cserepes tetőt csak századunkban
építettek.
Az építkezést szemmérték szerint végezték a helyi "építőmesterek".
Ha lejtős volt az udvar, lejtős lett a ház földje is. Az ajtónyílás alig másfél
méter magas volt, az ablakok is igen kicsik. A pitarajtó háta mögött állt a
létra, fölötte négyszög alakú nyilás, a padlásfeljáró.
A házzal egyvonalban folytatódott a tehénistálló, malacól, tyúkól, esetleg méhes
és boltoskamra.
A szegényebb zsellérházak is hasonlóak voltak, csak hiányzott a kisház és kevesebb
volt a gazdasági épület. A kerítést lapos kövekből - a helyben kibányászott
riolitból - kötőanyag nélkül rakták. Ezt nevezik szárazkőfalnak. A külterületeken
természetes élőbokros gyepü volt az általános.
DŰLŐNEVEK
A dülőnevek kialakulásában szerepe volt a célszerű használhatóságnak, a külső
formának, tulajdonosa foglalkozásának, a növénytakarónak, talajféleségnek, legendának
és ki tudná ma már pontosan megmondani még mi mindennek. A tagosítási jegyzőkönyvben
és kateszteri könyvben szereplő dűlőnevek mind ismertek a még egyéni gazdálkodást
is folytató felnőttek előtt. A köznyelv azonban még több elnevezést használ,
részletesebb az írásoknál.
- 15 -
Szántóföldi dűlőnevek:
Kenderföld, Krumpliföld, Kurta dülő, Melegbérc, Homok, Hintós-mező, Kislápa,
Várerdő, Keresztfa-lápa, Szappanos, Kecskehát, Hatvanos, Ravaszka, Gerzsán,
Hársasbérc, Darab-erdő, Farkas-mező és Király-széke, Bányatető, Kakasvár.
A Király-széke elnevezéshez fűződik a legenda, hogy IV. Béla a tatárjáráskor
Muhi felől menekülve megpihent és székét itt állították fel.
A Farkas-mezőhöz fűződik, hogy arról gyakori volt a farkasok támadása a birkanyájak
ellen. Ez bizonyára így volt, mert Borsod megye történetében szerepel, hogy
az 1790-es években, de 1840-ben is annyira elszaporodtak a farkasok, hogy egy
öreg farkas agyonveréséért 4 forintot, a fiatal farkasért 2 forintott fizetett
a vármegye.
A Kakasvár elnevezés a 60-as években keletkezett. A termelőszövetkezet csirke
és pulyka neveléssel foglalkozott, a szükséges épületeket a Kurta-dűlőben építette
fel.
Az egyik rigmusokat is faragó öreg éjjeli őr nevezte el így. A baromfi nevelés
évek óta megszünt, még az épületet is lebontották, de a Kakasvár elnevezés megmaradt.
Rétek, legelők:
Melegvölgy- Tekenős-völgy, Zsellér-völgy, Vajlapatak-rét, Vajla-rét, Mester-rét,
Paprét, Bírák-rétje, Bikarét, Gerőcsrét, Bubtető, Lapos, Halom-alja, Halomvár-tető,
Várvölgy, tótkút-rét, Tekerület, Barnai-rét, Mogyoróskút-völgy, Kavicsos, Libapáskom,
Kerekhegy-lápa, Majorvár, Hársasvár.
Szőlőhegyi dűlők:
Halomszőlő, Kerekhegy (kúpalakú, tipikus vulkáni eredetű), Kishegy, Leső-tető,
Rétmány, Varga-szög, Pallagaza, Eszkála, Urak szőlője, Galambos, Varjas, Király-széke,
Kis-galya, Galya megi.
Kutak, források, mocsár:
Kiskút, Sövénykút, Vajlapatak,kút, Rudaskút, Köbölkút, Remetekút, Bodnár-kút,
Picikút, Mogyoróskút, Szent Mihály-kút, Keresztfalápa-kút, Gerőcsréti-kút, Gát-forrás,
Varga-forrás, Palabánya-forrás, Rétmány végi-forrás, Melegvölgy-forrás, Petres-tó
és Rektor-tó.
A szántóföldi dűlőnevek, rét és legelő elnevezések a termelőszövetkezeti gazdálkodással
fokozatosan elvesznek. A táblatörzskönyvben nincs szükség az aprólékos elnevezésekre,
hiszen a föld egyik völgytől a másikig egy parcellába van szántva.
Utcanevek:
Kisgyőrben az utcaneveket és az utcák szerinti származást az 1935-ös kataszteri
telekkönyv rögzítette. Az 1800-as évek anyakönyvében lakcímként a alkóházak
helyrajzi száma szerepel, de még az 1900-as évek elején is.
- 16 -
A köznyelvben azért már sokkal hamarabb kialakult többnyire a terepviszonyokat
tükröző megjelölés. A felszabadulás uán alakult ki a jelenlegi hivatalos elnevezés:
Dózsa György út: - 1935-ben Fő utca volt a neve. Ezen az utcán van a Kulturház iskola, tanácsház, templom és buszmegálló.
Jókai út: - 1935-ben Felvég út és Vadas út.
Völgy út: - 1935-ben is Völgy út volt.
Rákóczi út: - 1935-ben Nagy Péterke. Érdekessége, hogy meredek lejtőjéről a termőtalajt lehordta a víz. Most vdak a csupasz riolit nevű vulkánikus kőzet látszik. A szájhagyomány szerint pedig itt valamikor hatalmas erdő
volt, de kivágták és a fát ott helyben házépítésre használták.
Széchenyi út: - 1935-ben Kis Péterke. Hasonló a Nagy Péterkéhez, csak rövidebb.
Bánvölgy út: - 1935-ben is az. Szegényes régi házak és pincék maradványa van itt még ma is.
Szabadság-tér: - Régi nevén Kolerás.
Petőfi út: - 1935-ben Levente út, korában csak Alvég.
Kossúth út: - 1935-ben csak Alvág.
Újtelep: - 1935-ben is Újtelep. Akkoriban parcellázták és építették ide az első
házakat. Az utóbbi években teljesen beépült.
Melegvölgy: - Régen is Melegvölgy volt. Itt volt a cigányok telepe. Pincékben, putrikban laktak. Ez előnyös fekvésű déli lejtő kedvező helyet biztosított
számukra. Ma már senki nem lakik ezen a telepen. A putriknak szinte
nyoma sincs. Lakói épitkeztek, házat vettek a faluban.
Vasvári út: - 1935-ben Alvég volt a neve.
Szemere út: - 1935-ben csak Alvég.
Arany János út: - 1935-ben Kukoricás-köz volt a neve. Az utóbbi 15 évben épült
a szérüskertek helyén.
Akác út: - 1935-ben Nagyköz volt a neve. Ez is szárüskert volt. Az utóbbi 15
évben épült. Most ez a község legformásabb utcája.
Temető út: - 1935-ben Kisköz volt a neve. Ez is szérüskertek helyén van, még
jelenleg is épül a temető közelében.
KÖZIGAZGATÁS
A község Borsod megye, Miskolc járáshoz tartozott mindig. A tanácsok megalakulása
előtt a község élén a bíró és a jegyző állt. A 36 tagú képviselő-testület közreműködésével
irányították a falu életét. A képviselő-testületnek csak bizonyos vagyonnal
rendelkező férfi lakosok lehettek tagjai.
Érdekes papírcsomó került elő egy évvel ezelőtt az egyik tanácsi épület romjainak
eltakarításánál. A 12 oldalas emlékiratot 1909-ben helyezte az alap alá az akkori
jegyző Nagy Sámuel.
- 17 -
Az emlékirat szerzője üdvözletét küldi a túlvilágról annak a hivatali utódjának
aki megtalálja az emlékiratot és aki már bizonyára egy boldog korban fog majd
élni. Ismerteti 20 éves munkálkodásának eredményeit és nehézségeit, egyéni életének
sikereit és kudarcait.
Pl. elpanaszolja, hogy amikor a faluba került 1888-ban még nem volt tanácsháza
és a jegyzői lakás udvari szobája volt az iroda, az utcai szoba pedig az ő családjának
egyetlen szobája. A két szoba közötti pitar kémény alatti része el volt falazva,
ott volt a börtön. Napközben a rabok zavarták munkáját, mert addig ordítoztak,
míg ki nem mehettek. A jelenlegi tanácsházat 1935-ben vásárolta meg a község
a királyi kincstártól 2000 koronáért. Addig az kocsmaház volt. (Azért nevezik
azt a partot még ma is kocsmapartnak.)
A tetejét fazsindely fedte. Mikor 1909- ben tyúktojásnyi jégeső esett, leverte
a tetejét ennek is, meg a jegyzői lakásnak is. A tetőjavítással egyidőben építették
azt a kamrát a jegyzői lakáshoz, aminek alapja alá helyezte az utókornak szánt
üzenetét.
Elpanaszolja, hogy az akkori segédlelkész feljelentette istenkáromlásért és
a Miskolci Királyi Járásbíróság 100 korona pénzbüntetést rótt ki rá. Az évi
fieztése pedig akkor 2000 korona volt. Borsod vármegyében egyedülálló volt az
általa szervezett munkássegélyző pénztár, amiből 100 korona erejéig 6 %-os kamattal
lehetett kölcsönözni a helyi lakosoknak.
Tervezte a vízvezeték építését is, de nem sikerült megoldani. Pontos kimutatást
közöl a község pénzalapjairól. Névszerint közli az előljáróságot, a községi
alkalmazottak nevét és fizetését. Nem közli annak a két embernek a nevét, akik
beavatkoztak magánéletébe, a képviselőtestületben mindig gáncsoskodtak és ellene
hangolták a közvéleményt.
Nem akarja "nevükkel beszennyezni a papírt."
A bírói és jegyzői státusz 1950-ben szünt meg a tanácsok megalakulásával. Az
utolsó bíró és jegyzői státusz 1950-ben szünt meg a tanácsok megalakulásával.
Az utolsó bíró és egyben az első tanácselnök Dienes József volt. A sokat panaszolt
víztelenség enyhült valamelyest 1950-ben. A törpevízmű megépítésével 7 közkifolyócsap
szolgáltatta a vizet. Azóta mintegy 130 udvarra, illetve fürdőszobába van már
bekötve. Az igény sokkal több. Ugyancsak 1950-ben indult meg a rendszeres buszjárat
Kisgyőr Miskolc között. Miskolc ipari fejlődésével fokozatosan vonzotta magához
a föld nélküli lakosokat. Sokan el is költöztek. A termelőszövetkezet 1961.
január 1.-én alakult meg, azóta egyesült a harsányival. Az alapító tagok már
valamennyien nyugdíjasok. A termelőszövetkezet gépesítése miatt viszonylag kevés
munkaerőt köt le. Ma a kisgyőri lakosok között mindössze 10 olyan család van,
amelyikből egy vagy két családtag aktív dolgozója a termelőszövetkezetnek. Ezek
foglalkozása: jogász, üzemmérnök, adminisztrátor, raktáros, sofőr, tejbegyűjtő,
fogatos, csordás, juhász.
A villanyt 1962-ben vezették be a községbe. Jelentősége felmérhetetlen. Négy
év óta Kisgyőr önálló orvosi körzet három egészségügyi dolgozóval. Már nem kell
a tanár bácsinak asszisztálni szülésnél, ha a gyakori hófúvásban elakad a mentő,
mint ahogy az korábban előfordult.
A munkaképes lakosság nagy része Miskolcra jár dolgozni. Három autóbusz szinte
ingajáratban bonyolítja le a forgalmat. Pihenő faluvá lett a község. Az állattenyésztés
minimális (55 tehén van). Kiegészítő jövedelemként a szőlőhegyen gyümölcsöt,
a házikertekben rengeteg krizantémot termelnek. Az önálló tanácsnak ma 22 tanácstagi
körzete van.
- 18 -
NÉPSZOKÁSOK
A nagy gazdasági és társadalmi átalakulással a régi hagyományok, népszokások
elhalványodtak, vagy már teljesen megszüntek.
Régi szokás volt a fonóházhoz járás. A lányok, asszonyok fontak, a legények
itt szemelték ki az eladó lányok közül a jövendő párjukat. Szokás volt, hogy
ha a talpasguzsalyon fonó lány elejtette az orsót, a legény felkapta és csak
egy csókért adta vissza. Ha a lány vonakodott, a legény az orsón lévő fonalat
felmotólálta az utcán keresztbe egyik kerítástől a másikig. Jókat derültek,
ha a fonóból jövők a sötét utcán felbuktak a kihúzott fonalban.
A fonóházban időnként daloltak, muzsikáltak és táncoltak is. A református eklézsia
1735-ös rendtartása szigorú bírságot ír elő azon gazdára, aki házánál a hangoskodást,
táncot, muzsikát és borozást megengedi.
Nemsok foganatja volt a tiltó rendszabályoknak, mert a fonóházi találka általános
szokás volt egészen a felszabadulásig.
A kisgyőriek a szomszéd falvak lalkóihoz képest feltűnően szépen tudtak és
tudnak énekelni. Hogy mi lehet az oka? Talán a tiszta hegyvidéki levegő, talán
a visszahangos hegyek. De szívük vidámításához bizonyára hozzájárult a bőséges
bortermés is.
A lakodalom mindig nagy esemény volt nemcsak a család, de szinte az egész falu
életében. Egy-egy lagziba 100-150 házat hívtak, de hivnak még ma is, mert a
lakodalmi szokások még élnek. A vendégek ellátása fejedelmi, de az ajándék is
az, amit összehordanak.
Sok érdekes vőféjvers maradt fenn a lakodalom minden mozzanatára vonatkozóan.
Az egyik reggeltől a másikig tartó mulatságot a vőféj irányította komoly vagy
tréfás rigmusokkal. Ezeknek sokféle variációja terjedt el szájról szájra. A
híres vőféjek le is írták a már tudott vagy megtanulandó rigmusokat. Igy maradtak
fenn mostanáig.
A keresztelő a bőséges gyermekáldás miatt gyakori esemény volt.
Az éves születési átlag 1850-60 között 42 volt, a századfordulón évi 50-60 gyerek
született évenként. Az utóbbi 10 évben csak 25-30.
A szülésnél a bábaasszony segédkezett. Nyolc nap múlva, a keresztelő estéjén
vidám összejövetelt rendeztek. Egy-egy keresztelőn nemcsak a keresztszülők,
de 3-4 rokon, vagy baráti család is részt vett. Akik jelen voltak, ezután komámasszonynak,
komámuramnak szólították egymást halálukig.
A komámasszonyok és a rokonok kölcsönösen hordták hetekig a komatálat (finom
falatokat) a szülő anyának. Az ételhordás szokása még ma is megvan.
A temetés a halottasháztól történt a halál után két nappal. A sírt a rokonok,
komák ássák ingyen. A gyászolók egy marék röget dobnak a koporsó után a sírba,
hogy a halott nyugodjon békében, kísérteni vissza ne járjon. A fejfát valamelyik
helyi ezermester készítette. A temetés után a nagycsalád összeült, énekeltek,
imádkoztak, vagy az elhunytról beszélgettek. Közben ételt, italt fogyasztottak.
Az egyházi ünnepek - lévén a falu református - egyszerűbben zajlottak le mint
máshol. A húsvét volt a fonóházhoz hasonló alkalom a legényeknek a lánynézésre.
Csoportostól járták az utcákat
- 19 -
és bögrével vagy vederrel locsolták a lányokat friss kútvízzel. A rózsavíz,
vagy kölni csak a felszabadulás óta terjedt el.
A locsoló legényeket a lányos háznál megvendégelték,kalapjukhoz, vagy kabátjuk
gomblyukába virágot, rozmaringot tűztek. A lányok hímzett zsebkendőt ajándékoztak
a legényeknek. A fiúk társaságában virtus volt minél több lánytól zsebkendőt
gyűjteni. Nagy sértés volt a lánynak, ha a fiú a csizmáját törölte az ő zsebkendőjébe.
Ha a lány sértőn viselkedett a legénnyel, pl. nem ment el vele táncolni, a legénynek
módjában állt a lányt kimuzsikáltatni a bálból. Olyan csúfolódó nótát húzatott
a cigánnyal, aminek tartalma a lányra sértő, megszégyenítő volt, ezért kénytelen
volt otthagyni a mulatságot.
A házasulandó legény szülei háztűznézőbe mentek a lányos házhoz az esküvő kitűzése
előtt. Ilyenkor kérték meg fiuk számára az eladó lányt.
A lánynak egy-két darab bútort, dunnát, párnát és fehérneműt adtak a szülők.
A tehetősebb családoknál előhasú üszőtinót is adtak a lánnyal. A még jobb módú
családoknál előfordult, hogy vettek a lánynak egy kisebb házat és adtak vele
5-6 sornyi szőlőt. Ezzel ki is elégítették. A szülői házat, gazdasági felszerelést
és földet a fiú testvérek örökölték. Fontos szempont volt a házasságkötésnél,
hogy a vagyon lehetőleg szaporodjon, de semmiképpen ne csökkenjen. Ezért előfordult,
hogy a vagyon egybentartása végett összeházasították az unokatestváreket. Az
ilyen házasságból származó egykék gyenge szellemi képességére utal a találó
népi elnevezés "dádé Józsi" vagy "Gyuluka", akkor is ha
ezek már 40-50 évesek voltak.
AZ ISKOLA MÚLTJA
A reformáció térhódításával Kisgyőrben is megalakult a református eklézsia 1576-ban.
Vezetői ezután gondoskodtak a gyerkek oktatásáról. Eleinte az eklézsia prédikátora
tanította őket, de az 1700-as évektől már névszerint vannak felsorolva az egymást
követő tanítók. Köztük volt Fekete István rektor, aki 1795-1835 között 40 éven
át munkálkodott az iskolában az egész közösség nagy megelégedésére. A helyi
református parókián található Nevezetes oskolai történetek című könyvben a következő
bejegyzés van vele kapcsolatban: "1811-ik esztendőben a nagy drágaság miatt,
a papiros is felettébb megdrágodván, és a szegény szülők papiros vételre tehetetlenek
lévén, már az írás mesterségének csökkenéséről lehetett hallani ezen oskolában.
Ezen hijjánosságon szerencsésen segített az akkori Rector Fekete István uram
elmés találmánya, a határban termő bizonyos réteges fekete kövekből készített
apróbb és nagyobb táblácskák, melyek által, minthogy azt minden gyermek megszerezheti,
az írás és számvetés mestersége hitel felett felsegítették, melyre nézve ezt
a nevezetes, az egyéb oskolára nézve jóltevő és minden oskolában méltán használható
történetet feljegyezni kötelességemnek tartottam. Emődi István akkori oskola
látogatója."
Tény, hogy később a fakeretbe foglalt palatábla, a hozzátartozó palavesszővel
országosan elterjedt oktatási segédeszköz lett. A helyi iskolában még a 30-as
években is használták. Egy darabot sikerült még felkutatni és begyűjteni az
iskola muzeális régiségei közzé.
Az elmúlt századokban az iskola és egyház szorosan összefonódott intézmény volt.
Az eklézsia 1735-ös rendtartása előírja, hogy szigorúan meg kell birságolni
azon szülőket, akik nem küldik gyermekeiket az oskolába, pedig ezt megtehetnék.
A mindenkori tanító volt az egyházi szertartásokon az énekvezető (kántor).
- 20 -
A tanító járandóságát természetben állapították meg. 1800-ban ez a következő
volt: "Minden házaspártól vagy minden ágytól, amint szokták mondani, egy
véke búza vagy gabona (rozs). Az özvegyektől félvéka. Minden ágytól 8 itsze
(fél köböl) must. Az özvegyek felét fizették 4 itszét.
Minden gyermektől, akár férfi, akár lány gyermek legyen, fizettek:
a./ Hat itsze mustot
b./ Egy véka zabot vagy helyette 4 garast
c./ Egy csirkét
d./ Négy tojást
e./ Míg a fütésnek ideje vagyon, egy-egy darab fát minden reggel, mind délután
vinni kell, s azzal melegítették az iskola belsejét.
A természetbeni járandóság, ha részletben változott is valamit, de alapjában
véve fennmaradt 1949-ig az iskola államosításáig. Az egész korszak egészségügyére
jellemző a következő feljegyzés: "1817. november elején ismét eljött a
veres himlő, mégpedig pecséttel, és a helyiségbeli 2-10 esztendős gyermekek
közül eltemetett 28-at, akik közül kilencen iskolások voltak.
1836. esztendőben hat hónap alatt hat oskolás gyermek halt meg csaknem egymás
után görcs és főfájás nyavalyában.
1837. február eleján a marhaköhögős főfájás miatt a 170 iskolás gyermek közül
alig 15-20-an jelentkeztek iskolába. A többi lakosok közül pedig sokan meghaltak.
1842. esztendőben beütött helységünkbe a fehér és veres himlős pecsét, amely
nyavalyába egy hónap alatt 8 oskolás gyermek hala meg egymás után, ezeken kívül
pedig 18 nem oskolás 6-7 éves. Félév alatt pedig az oskolából összesen 14-en
haltak meg.
A kiegyezést követő népiskolai törvény végrehajtása során már két tanító munkálkodott
Kisgyőrben.
A tagosítási adatokból kitűnik, hogy föld illetőségük 4/8 teleknyi volt személyenként.
A ma élő idős emberek emlékezete és a feljegyzések szerint a századfordulón
a tanítás két épületben a kis és nagy iskolában folyt 3-3 osztállyal délelőtt
és délután is. A nagy iskola épülete egy téglalap alakú épület volt. Az utcai
felében volt az egyik tanító lakása, ami egy hagyományos szabadkéményes pitar,
egy nagy szoba, abból oldalra nyiló kisszobából állt.
Az épület udvari felében az előbbihez hasonló pitarból nyílt az egyetlen tanterem.
A tanteremben búbos kemence volt és a pitar felől fűtötték a tanulók a magukkal
hozott fadarabokkal.
A kántor tanító lakása a jelenlegi napköziotthon helyén volt. Az iskola udvara
- mivel az a tanító udvara is volt - tele volt gazdasági épületekkel. Istállók
a tehénnek, sertésnek, baromfinak, méhes és boltos kamra. Ezenkívül széna és
szalma-kazal. WC viszont nem volt, ezért a szüneteket néhány perces különbséggel
tartották a fiuknak és a lányoknak. A tanító jószágait az iskolás gyerekek gondozták.
Az iskola jelenlegi épülete 1928. szeptember 1.-re készült el. Építéséhez az
állam 20 ezer pengővel járult hozzá. Mivel ez kevésnek bizonyult, az egyházi
vezetők kérésére még 7.500 Ft póthitelt kaptak. A község lakói igen sok közmunkát
végeztek az iskola építésénél.
A fuvarozási munkából az igával rendelkezőknek igánként 29 pengő 22 fillért,
a gyalogmunkából páronként 17 pengő, félpárnak 8 pengő 50 fillért kellett teljesíteni,
vagy pénzben kifizetni. Jellemző adat, hogy ebben az időben 80 fillér volt a
mezőgazdasági napszám.
- 21 -
Az építkezéshez megánszemélyektől is kértek kölcsönt, pl. a Kanadából hazatért
Tóth Imrétől 3000 pengőt.
Az iskola felépítése és fenntartása igen nagy tehernek bizonyult az egyház számára.
A már három tanító javadalmazása rendszertelen volt. Az egyház minden korábbi
tartalék jövedelmét az iskolára költötte. A szegénység miatt végrehajtóval kellett
beszedni az egyházi, papi, tanítói járulékot a lakosoktól és ez a helyzet a
közhangulatot az egyház ellen fordította.
Ez az állapot indította a presbitériumban Bihari Károlyt 9 társával arra a javaslatra,
hogy az egyház mondjon le iskolafenntartói jogáról. A javaslatot 1940. március
10-én egyházközségi közgyűlésen is megvitatták. A jelenlévőkből 67-en szavaztak
a javaslat mellett, 4-en ellene (pap, 2 tanító, egy öregasszony). A javaslatot
felterjesztették az egyház felettes szervéhez, de végrehajtására nem került
sor csak az államosítás során. A tanítók hosszú éveket töltöttek el a faluban.
Igazi lámpások voltak a nehéz években. Különösen kiemelkedő volt az átmeneti
időben Sarkadi Nagy Lajos tanító, illetve igazgató munkássága csaknem 40 éven
keresztül.
Az államosítással egyidőben megalakult az úttörőcsapat. Első csapatvezetője
Bartha Ernő későbbi felsőzsolcai pedagógus volt.
Közvetlenül a felszabadulás után az inflációs időben a faluba érkező fiatal
tanítók sorkoszton voltak. Mindennap más gyerek hozott a tanítóbácsinak egy
lábaska főtt ételt.
A felszabadulás előtt a továbbtanulást 1-2 fiúgyerek polgári iskolába jutása
jelentette. A szülők anyagilag nem bírták, de nem is akarták taníttatni tehetséges
gyerekeiket. Igazodtak a szólás-mondáshoz, miszerint egy parasztnak elég annyit
tudni, ha az eső esik, álljon az eresz alá.
Ezt világosan megmondta az uradalmi intéző az apámnak is, amikor észrevette
és reklamálta, hogy az ölező fa ágai hosszabbak a kelleténél, így a kapálnivaló
kimérésénél becsapják a summásokat.
A fényes szelek fuvallata a kisgyőri iskoláig is elért. Akkoriban ment középiskolába
Bihari Sándor, a költő, Orosz László egyetemi tanár, aztán 1950-ben ketten,
1951-ben öten mentünk középiskolába, a következő években már csak egy-egy jelentkező
volt. Majd rohamosan emelkedett a jelentkezők száma 1962 óta. Ma már természetes,
hogy egy-két igen gyenge tanuló kivételével az egész 8. osztály továbbtanul
középiskolában, vagy szakmunkásképzőben. A felsőfokú tanintézetekbe viszonylag
kevesen jutottak el. A kisgyőri születésű és számontartott diplomások száma:
13.
Az iskola belső terének átalakításával 1969-ben egy tanteremmel, igazgatói és
nevelői szobával bővült. Ez év szeptemberére elkészült a napközi is.
Jelenleg 13 pedagógus tevékenykedik az iskola 200 tanulójának nevelése érdekében.
Tanulók én nevelői létszám alakulása az elmúlt 35 év alatt:
1945/46 tanév 270 tanuló 1 nevelő
1948/49 " 251 " 6 "
1959/60 " 246 " 12 "
1965/66 " 292 " 12 "
1980.szept.1-én 200 " 13 "
- 22 -
A FELSZABADULÁSRÓL
(ahogyan erre én emlékszem...)
Nyolcéves voltam akkor, 1944/45 telén. A nyolcéves gyermek szemével láttam a
világot, s a tudatomban elraktározódott élményeket azóta egyeztettem a történelem
realitásával.
Gyakran menekültünk pincébe, bújtunk bokor mögé, ha fölöttünk a levegőben megjelentek
a
3, 5, vagy 11-es csoportokban repülő bombázók, a szövetségesek gépei.
Emlékszem egy szörnyű nyári éjszakára amikor Miskolcot és a közeli mészkőbányát
bombázták. A sötét ég alatt mint óriási lángoló lepedők világítottak a "Sztálin-
gyertyák". A levegőben repeszdarabok és mészkőszilánkok süvítettek. S ehhez
járult még a robbanások hangja, amit a környező hegyek sokszorosan visszhangoztak.
A faluban két zsidó család lakott Klein Béla és Fecher Jenő családja. Összesen
10 ember. Köztük négy idős ember és egy négyéves kislány.
A lakosság döbbenten nézte elhurcolásukat, s szájról szájra adták a rémtörténeteket,
ami a szerencsétlenekre vár. Ellenállás nem volt, legföljebb imádkoztak értük
és önmagukért, hogy nem őket viszik.
Ebben az időben sok anya siratta katonafiát, sok feleség a férjét és sok gyermek
az édesapját. Októberben összeszedték a leventekorú fiatalokat és nyugat felé
hurcolták őket. A 14 éven felüli lakosságot hadi szolgálatra vezényelték a falu
keleti bejáratához futóárkot ásni a németeknek.
Mi gyerekek a párás ablaküvegen át néztük, hogy birkanyájakat hajtanak át a
falun nyugat felé. Előfordult, hogy a hajtásra kényszerített pásztor az éjszaka
sötétjáben vagy a novemberi ködben megszökött. A nyáj szétszéledt. A kisgyőriek
befogták a csellengő birkákat és nagyrészét elfogyasztották az inséges hónapokban.
Hamarosan megjelentek a németek és a falu legjobb házaiba szállásolták magukat.
Igaz, csak rövid időre, mert nov. 16-án este már kiszorították őket a házakból
a szovjet csapatok.
A lakosság ezekben a hetekben már a pincékben tartózkodott. Egy-egy pincébe
40-50 ember volt beszállásolva. A pince kétoldalán felhalmozott krumplira szelmazsákot
raktunk és azon aludtunk vagy ültünk farakáshoz hasonló sűrűségben. A pinceházban
elhelyezett közös kondérban főtt a bab vagy krumpli a pince összes lakójának.
Időnként került a fazékba birkahús is.
November 16-án borongós, esős délután úgy 3-4 óra tájban a Szögedi domb magaslatáról
néztük amit a Szappanos és Melegbérc oldalon mozgó barna foltok közelednek a
falu felé Harsány és Bükkaranyos irányából.
Estére a nők és gyerekek a pince mélyére húzódtak, az itthon lévő férfiak a
pince előtt csoportosultak és találgatták a mai nap jelentőségét.
Úgy esete 5 óra tájban jött be az apám a pincébe és bejelentette, hogy itt vannak
az oroszok és átfésülik a falut, germánt keresnek. Akire rászólnak, hogy sztoj,
az álljon meg, mert ez azt jelenti, állj. Azt hiszem, ez volt az első orosz
nyelvlecke a faluban. Az Újtelepen a Máté házukban német géppuskás volt, az
ajtó üvegén át észrevette befelé jövő szovjet katonát.
- 23 -
Egyszerre lőttek egymásra, s mindketten meghaltak egymásra rogyva a küszöbön.
Mocsolyás felől a németekkel együtt magyar tüzérek lőtték a falut. Aknájuktól
omlott be az iskola déli szárnyának teteje és még jónéhány épület. A faluból
kiszorított németek a környező hegyoldalakon beásták magukat a kőrakások, sziklák
és fák mögé. Kihasználva előnyös földrajzi helyzetüket, innen tartották tűz
alatt a füves lejtőkön fölfelé kapaszkodó szovjet katonákat. Ezen a frontszakaszon
elsősorban a szovjetekhez csatlakozó román alakulatok harcoltak. A hetekig tartó
ostrom alatt a németek többször tartották pergőtűz alatt a falut.
A mély pincékbe húzódott lakosság aránylag biztonságban volt, de az éppen kint
lévők közül több embert ért falubeliek közül is halálos lövés.
Egy ilyen összecsapás alkalmával mindenki a pincébe húzódott. Szüleim apai nagyapám
pincéjében voltak a felső pincesoron. Én a hugommal a másik nagyapámmal voltam
az alsó soron.
A lövöldözés hangját már úgy megszoktuk, hogy már szinte természetesen léptünk
ki a pincéből 3 éves kishugommal, hogy a felső pincébe menjünk. Ez a rövid utszakasz
olyan kitörölhetetlen emlékként maradt meg bennem, amit azóta is újra átélek
ha háborús filmeket látok. Körülöttünk az épületek falába, a csipkebokorba úgy
csapkodtak a fütyülő géppuskagolyók, mintha nagyszemű jégeső hullott volna.
Szüleim megrőkönyödve nyitották ki a vastag tölgyfaajtót és az égieknek hálálkodtak,
hogy véletlen szerencse folytán nem történt bajunk.
Kétheti pincelakás után az ostromvonal a falutól távolabb levő hegyekbe tevődött
át. Igy a lakosságot már nem fenyegette közvetlen veszély. Csak a lakásokba
szállásolt katonák időnkénti váltásán és a faluba visszaszállított holttestek
láttán éreztük, hogy még mindig nincs vége a szörnyűségeknek. Sok katona kötött
barátságot a velük együtt lakó családokkal, különösen a gyerekekkel.
Emlékeim között elevenen él egy őszülő hajú, deres bajszú orosz tiszt, aki egyik
hugomat ölébe vette, cirógatta, zsebéből csokoládét szedett elő és szétosztotta
köztünk. Ekkor ettem életemben először csokoládét, azelőtt még nem is láttam
sem én sem a két hugom.
A község felszabadítása közben kb. 250-300 szovjet katona áldozta életét.
Holttestüket a katonák és a helyi férfi lakosok temették el a katholikus kápolna
kertjében ásott tömegsírokba. Néhányat a református templom mellé is temettek.
Az elesett orosz tiszteket pedig a hősük kertjébe. Egy-egy sírban 15-20 halott
is nyugszik. Nevüket a sebtében készült fakeresztekre írták tintaceruzával.
Azóta a fakeresztek elkorhadtak, a sírdombok elegyenlítődtek, csak a hősök kertjébe
temetett három tiszt sírja fölött épített (1974.) emlékmű hirdeti hőstettüket
az utókor számára. |
|
